Betegektől kaptuk

Az alábbi írásokat betegek küldik, azok tartalmáért kizárólag a beküldõk felelnek, amennyiben személyazonosságuk megállapítható. Az írásokat a kiterjesztett orvosi titoktartás körébe tartozóként kezeljük. Ha a konkrét panaszra idõközben sikerült megoldást találni, akkor az adott panaszra utaló írást általában töröljük, vagy megjelöljük a tett intézkedés lényegét.

Inkognitóban maradt beteg panasza a rendőrségről és a pszichiátriáról, no meg egy s más szereplőről

A történet 2007 októberében kezdődött…

A lányom akkor másodéves volt, a főiskola színe java.

Befurakodott az életébe egy fekete BMW-s, mint később kiderült ez volt a munkaeszköze, amit lányok felszedésére használt. Egy nőkből élő -jó okom van feltételezni orvgazda, dealer, konkréten tudom, hogy számlákat árúsító- bűnözőről van szó. Bűntársai a társadalom legszéléről, adott esetben kiskorúakból áll. Egy abszolút élősködő, kit mire tud lenyúlni típus. A nőket lelki és fizikai terrorban tartja, ahogy a lányomat is, akinek éveket vett el a fiatal életéből. Ha mindent összeszámolok, 1 millió Ft. körüli összeggel károsított meg bennünket

Ez év április 26.-án feljelentést tettem az Orosházi Rendőrkapitányságon, ahol pszichiátriai múltam miatt diszkriminatív módon bántak velem. Jó okom van feltételezni, hogy utánam nyomoztak, mivel 16 évig dolgoztam biztosítósként, amihez utóbb hitel kihelyezés és ingatlan értékesítés is társult.

A feljelentésemet néhány napon belül elutasították. Az elutasításból az derül ki számomra, hogy el sem olvasták a feljelentésemet. A lányomat tanúként, a feljelentés - kiegészítő eljárás részeként
hallgatták meg. A lányom természetesen hazudott, nem támasztotta alá az én feljelentésem tartalmát, ami megfélemlítésnek tudható be. Ugyanis sírt, amikor megtudta, hogy feljelentettem az állítólagos barátját. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy belerángatta valami disznóságba az illető, amivel zsarolja a terrorizálás ráadásaként.

Tekintve a körülményeket, nem voltam nyugodt egyáltalán.

A lányom rábeszélt, hogy menjünk el az Orosházi pszichiátriára, mondván, hogy aggódik értem. /Van egy olyan érzésem azonban, hogy a pasi kiadta házi feladatnak: “majd bolondnak nézik anyádat és nem fog neki hinni senki.”/

Mivel a lányomat nehéz rávenni, hogy forduljon orvoshoz, hát példát szerettem volna neki mutatni és éreztetni, hogy bízom benne, ahogyan elvárom, hogy bízzon ő is bennem. Elmentem vele az orosházi pszchiátriai rendelésre. Ott kaptam egy 30 mg-os Rivotril injekciót, napokig estem-buktam, aludtam. Nem tudtam a mozgásom koordinálni, félrenyeltem,bepisiltem éjjel. Rohamosan jöttek rám a kilók, állandó evés kényszerem volt.

Egy-két hét múlva mentünk kontrollra, azt találtam mondani az orvosnak, hogy beperelem a rendőrséget. Az orvos lesápadt, szélsebesen elkezdett írni és közben humorizált. Kb. 5-6 perc múlva beállított két mentős. Hoztak valakit? Nem Sára, magát viszik.

Az orvos elegánsan kezet fogott velem. A mentőben jól eltársalogtam az ápolóval, aki a lelkészi diplomája mellé még néhány végzettséget tudhat magáénak. Sárközi Géza nevű talpig ember.

Azután jött a meglepetés: betettek a súlyosabb megfigyelőbe a C szárnyon. Hatágyas kórteremben a legnormálisabb egy 76 éves, agyi érelmeszesedéses néni volt. Két nő volt lekötözve és ordítottak éjjel-nappal. Az egyik egy 22 éves lány, aki az államvizsgára készülve bukott ki. A másik egy nimfomán nő.

A nimfomán nő jobban lett, engedték felkelni, attól kezdve a 22 éves lányt /Vikit/ “cinelte”, aki még többször ordított. Mígnem egy jó kemény kokit adtam neki. Meglátta pont az orvosom, letolt, de áttettek a lájtosabb megfigyelőbe. Ott is voltak esetek, pl. jött egyik éjjel egy rablógyilkosságból menekült nő.

Az ápoló fiúk nagyon rendesek és emberségesek voltak. A nővérek között is akadt. Az én fiatal orvosom is nagyon rendes volt: dr. Udvardi László. Viszont az osztály főistene, egy napóleon komplexusos tanár úr, a gyógyszergyárak pribékje. A munkatársai és a betegei megnyomorítója, a nagyon is vitatható módszereivel. Szídták persze az ott dolgozók rendesen, de mindez a betegeken csapódott le.

Én egyfolytában kéredzkedtem haza, a gyógyszereket elutasítottam. Próbáltam segíteni a rászorulókon, volt, hogy azért is kaptam. Persze rendesen visszabeszéltem, idegesítettem igazam tudatában a nővéreket. Többször kértem a betegjogi képviselőt. Hiába. Volt olyan, hogy hangosan káromkodtam a folyosón, amikor már nagyon kiborultam. Lefogtak és beinjekcióztak Haliperidollal. Nagyon rosszul voltam tőle, elvonási tünetek, félrenyelés, nem tudtam a mozgásom koordinálni, bepisiltem éjjel. Kaptam azért is, mert elmentem letusolni. "Meddig óhajtják a nővérkék, hogy csípjen a húgy?"

Volt olyan, hogy éjjel kezdett el üvölteni a 22 éves nő. Ijedtemben kirohantam, a nővérek meg édesen aludtak. Megkapták a magukét tőlem, de a főnővértől is.

Végül megtanultam meghunyászkodni, hogy hazajöhessek minél előbb, így kerekedett 10 napra a büntim. Közben persze én gazdagítottam emberismeretem, beszélgettem, már a végén a takarítónőknek is segítettem. Persze a nővérektől bocsánatot kértem, mert el kell ismernem, hogy emberfeletti a munkájuk.

A dohányzóban/ismét rágyujtottam, jót tesz nekem a nikotin stresszhelyzetekben, abszolút használ/. Szóval a dohányzóban folyt mindig valami show, ahova két óránként lehetett menni. Nekünk megfigyelősöknek úgy adagolták a cigit. Folyt a társalgás, ugye. Olyan simán beszéltek el egymás mellett, hogy zúgott a fejem, egy-két világesze nővel fűszerezve a társaság. Nem mehettem ki a kertbe sétálni, csak a folyosón róttam köreimet. Nagyon kimerülve, fáradtan, iszonyú ízületi fájdalmakkal küzdöttem. Végül azonban élménynek fogom fel és segítségnek az orosházi orvosom részéről dr. Tabi András.

Nagy fába vágtam a fejszém, de megpróbálom az említett bűnözőt börtönbe juttatni, nem bosszúból, nem csak a lányom érdekében, hanem a többi fiatal nő érdekében is és mint társadalmat romboló jelenség ellen felvenni a harcot. Azért is, hogy hátha embert faragnak belőle. Megpróbálok kártérítést kapni az elszenvedettekért, attól, akit a rendőrség felettes szerve felelősnek talál.

Most egyelőre szeretnék egy jót pihenni, meg kell várnom, hogy felerősödjek, az ízületeim csendben maradjanak. Ugyanis a reumatológusom egy injekció kúrát kezdett el alkalmazni, ami ugye megszakadt, nem tudtam magam gyógyíttatni. Bár a kezelőorvosom segített esti Voltaren injekcióval és nappalra fájdalomcsillapítóval. Előírt vízhajtó tablettát és vérnyomás csökkentőt, mivel a dühtől és a reumatikus gyógyszerek mellékhatásaként ingadozik a vérnyomásom. Este elfogadtam egy Xanaxot, mivel azt régen is szedtem és megtartottam eseti alkalmazásra, a "rossz napokra", amikor nem tudtam aludni.

Közben keresek egy riportert és minden igazságszolgáltatási alkalmon mellettem szeretném tudni, bármilyen felvételt megengedek és a nyilvánosság elé viszem az ügyet, részben a szülők okulására, részben, mert a nyilvánosság megvéd. Merthogy félek, részben a BMW-től, de úgy érzem nem lehetek bizalommal a rendőrség iránt sem.

Tudomásom van róla, hogy más is járt a rendőrségen panaszt tenni, többek közt egy családos elvált hölgy. Arról is tudok, hogy ilyen vonatkozású névtelen feljelentést 2008-ban már tettek a BMW-s ellen az akkori lakótársai, a megyei főügyészségen. Nem hiszem, hogy a BMW-s tud olyan értékes információkat szállítani a rendőrség részére, amelyek vetekszenek a családokban, a nőkben, a társadalomban okozott károkkal.

Akiről lemondtak…
Hallottam már csodás gyógyulásokról, s imádkoztam is már hasonló dologért, de nem hittem komolyan, hogy ilyesmi a valóságban is megtörténhet. Hadd mondjam el, hogy az én esetemben hogy lett a csodából valóság...


2002 májusát írunk. Arra lettem figyelmes, hogy minden ok nélkül sírva fakadok. Sosem voltam ennyire sírós, egyesek szerint a jég hátán is meg tudtam volna élni, de most valami eltörött bennem. Lázasan kutattam, hogy mi is történhetett velem. Egy komoly vizsgaidőszak kellős közepén voltam, és a vizsgák csodával határos módon sikerültek. Az átlagom 4,56 lett. De a sírás csak nem akart elmúlni, s egyre fenyegetőbbé váltak a hozzá társított képek. Láttam a saját temetésemet, elképzeltem, ahogy a síromra teszik a koszorúkat, s kedvenc versemet szavalja egy fáradt bús női hang. Aztán hirtelen vért láttam, sokat, nagyon ijesztő volt. És még ki tudja, mi minden játszódott le bennem.

Ekkor nem bírtam tovább: bejelentkeztem egy pszichiáterhez. Jöttek a nagy beszélgetések, pszichológiai tesztek, és a gyógyszerek. Ekkor váratlanul jobban lettem. Nyár közepe volt. Szerelmes voltam, de fülig, nem Z-be, hanem inkább magába a szerelembe szerettem bele.

A nyár gyorsan telt, én dolgoztam, mint szorgalmas diák, a gyárban, de egy este rosszul lettem. Elájultam, bevágtam a fejem. S megint erőt vett rajtam a sírás. Ügyelet, infúzió. Persze másnap reggel hazaengedtek, mivel nem találtak semmit. Minden leletem a legnagyobb rendben volt.

Eljött az ősz, az iskolakezdés napja. Ezt az évet nagyon vártam, hiszen ösztöndíjam a csodaszép német városkába, Heidelbergbe szólt. Nagy búcsúzkodás, s vonatra szálltam, a képzeletem csak úgy szárnyalt. El sem tudtam képzelni, milyen lehet az élet nyugaton. Sűrű telefonálgatás következett és az internetes kapcsolattartás a barátommal megkönnyítette elviselni a magányt. Bár sokan szerettek, és sok ember vett körül, mégis elveszettnek éreztem magam. Aztán egy nap nem bírtam tovább, hazaszöktem több mint ezer kilométer távolságból. Anyám megdöbbent, csakúgy, mint a barátom. De hát mi vitt arra, hogy ilyet tegyek? Azt mondtam, azt hittem a terroristák felrobbantották a lakást. Ez kezdett gyanús lenni. Újabb pszichológiai tanácsadás következett. A diagnózis: borderline zavar. Visszamentem, immár menyasszonyként, de a zavaró gondolatok nem tűntek el: követnek, megfigyelnek, fuss, fuss.... beszélnek a bokrok hozzád, hallgasd csak, mit mondanak az éjben... hallgasd. Azt hittem, megőrültem. A házinénim tanácsára felkerestem egy német pszichiátert és egy pszichológust. A diagnózis ezúttal: psychosis maniaco- depressiva. A vizsgaidőszakot már nem bírtam végigcsinálni, no nem az esküvő örömétől, hanem a zavaró gondolatok nyomasztottak. Már-már azt kívántam, bár ne élnék. Ekkor az orvos megijedt. Sürgősséggel utalt a pszichiátriára. Beállítottak töménytelen mennyiségű gyógyszert, aztán hazaküldtek, mondván, rendeződött az állapotom.

Ekkor már 2003. áprilisát írtunk. Feleségül mentem Z-hez, két kórházi tartózkodás között. Akkor őt figyelmeztette az orvos: ez az állapot súlyosbodhat. Így is akarja az esküvőt? Akarta. Persze a gyógyszereknek olyan súlyos mellékhatásai voltak, hogy nincs az az ember a földön szerintem, aki épp bőrrel megúszott volna egy ilyen gyógyszerelést. Begörcsöltem, hánytam, ide-oda tettem magam, nem találtam a helyem. Rá egy hónapra megint kórház. A diagnózis ezúttal súlyosabb volt: paranoid szkizofrénia.

Már nem emlékszem, hányszor voltam kórházban a 2003-as év alatt, de arra igen, hogy kevesebb időt töltöttem a családommal, mint benn a pszichiátrián. Jöttek a hangok, fenyegettek, kérleltek, beszéltek, de azt hittem, azok az én gondolataim. Ki tudja, talán azok is voltak...Aztán egy decemberi délután édesanyám vésztjóslóan találta a fürdőszobát. Minden csupa hányadék, talán rosszul lettem megint a sok gyógyszertől? Nem értette, mi történhetett. Akkoriban még nem volt mobilja. Amikor estefelé sem érkeztünk meg a párommal, már erős kétségek között vergődött. Aztán befutott a párom. Én pedig az intenzíven feküdtem, öntudatlanul. Öngyilkossági kísérlet. Anyám megdöbbent. Aztán még a karácsonyt is bent töltöttem. S még hány ilyen karácsony volt az évek során. Rendszeres kontrollok következtek, ügyelet, leszázalékolási procedúra 24 évesen. A papíromra rákerült: terápiarezisztens.

Már nem reagáltam semmilyen gyógyszerre. Éltem a saját világomban, a környezetemről nem vettem tudomást. Még a cipőfűzőmet sem tudtam bekötni egyedül. Emlékszem egy reggelre, amikor felkeltem, nem tudtam, mit csináljak. Mi a teendő felkelés után. Riasztottam a férjem, hogy mondjon valamit. Erre ő kis cetlire felírta, hogy: beágyazás, fogmosás, reggelikészítés, gyógyszerbevétel (ő adagolta, már nem merte rám bízni a gyógyszerezést). A papírokat kiragasztotta jól látható helyekre. Azt hiszem, ez a pont volt az, ahol ő is lemondott rólam. Nem csupán az orvosok. Aztán már hozzám sem ért. Nem szólt, csupán hallgatott. Egy nap meg szerettem volna beszélni vele, miért viselkedik velem így. Azt ordította, hogy elege van belőlem és elege van a betegségemből is. Nem hibáztattam. Hisz emberi roncsnak sem voltam már mondható, nemhogy nőnek. Vagy feleségnek. Elváltunk. Aztán kaptam egy új orvost. Nem volt meglepő, hiszen egyik orvos adott át a másiknak, csakhogy szabaduljanak tőlem. De ő valamiért más volt. Fiatal, energikus, és hitt a csodákban. Meg akart gyógyítani, mert hitte, hogy képes vagyok rá. Befektetett a kórházba, én már egy kézlegyintéssel elintéztem, hogy egy újabb sikertelen terápiás próbálkozás következik.

De ezúttal valami más volt. Sokat beszélgettünk, persze új gyógyszert is kaptam. Megéreztem, hogy valaki hisz bennem, hisz a gyógyulásomban. Erőre kaptam. És akkor beköszöntött egy új szerelem. Most már biztos voltam benne, hogy én meg fogok gyógyulni, bár a szkizofrénia a tudomány mai álláspontja szerint nem gyógyítható teljesen. Mondom, a tudomány mai álláspontja szerint.

6 év után találtam állást, szerelmes voltam, lement rólam majd’ 20 kiló.

Egy éve vagyok tünetmentes. Hiszem, hogy sok embernek csak az kell, legyen bármilyen betegsége, hogy higgyenek benne, s hogy ő is higgyen önmagában. S akkor képes meggyógyulni. De ha elveszíti a reményt, akkor elvész egyúttal a kivezető úton is.

Van, akiről lemondanak, de feladni sohasem szabad!

--------

Kedves Zsolt!

Megpróbáltam először a fejemben vázolni, miről lehetne írni, így a kérdésedre nyíltan, élesen, reálisan válaszolok. Időnként nyers leszek és kiélezett tollal fogalmazok, nem biztos, hogy örülnek az érintettek, mikor olvassák. Ez szubjektív vélemény, keveredik a valóság, a közösség és egyén problémáival, nem hiszem, hogy egyezne máséval, de hasonlóság lehet.

A pszichiátria mai magyar viszonyairól, állapotáról, külső megítéléséről globálisan, csak rossz véleményem van. Az ország, figyelembe véve a súlyos gazdasági, politikai, erkölcsi gondokat, termeli a pszichés zavarokkal élő és pszichiátriai betegeket. Nagy problémának látom, a pszichiátria, mint más betegségcsoport területén, egyre növekszik a szociálisan mélypontra került betegek száma. Más szóval, az életminőség és morál romlásával a pszichiátria területén is nőtt a szociálisan lerobbant betegek száma. Tehát nem egy bizonyos társadalmi réteg tipikus megbetegedéséről van ezek után szó. Ebből a tényből messzemenő következtetések levonása felesleges és értelmetlen.

Amikor nálam jelentkeztek a problémák és az egyre súlyosbodó tünetek, a környezetemben lévők, munkatársak, család, barátok, nem tudtak a nálam megváltozott körülményekre reagálni. Egyszerűen nem tudtak vele mit kezdeni. Apám is sietve igyekezett a szakirodalomban utána nézni a jelentkező problémáknak. Kereste, kutatta a magyarázatot és okokat. Utólag visszagondolva egyedül nála láttam a megértést, az együttérzést. Én egyre mélyebbre süllyedtem ebben a mocsárhoz vagy ingoványhoz hasonlítható terepen. A legelső budapesti kórházi élményeim szerzésekor szembesültem valóságos állapotommal. Aztán az idő telt, leszázalékoltak, mert javulásra nem volt kilátás. Ekkor kezdtek a barátok, ismerősök, rokonok, munkatársak elmaradozni. A klinikán közelebb kerültem lelkileg egy-egy betegtársamhoz, mindketten sikeres öngyilkosságot követtek el. Ezek után baráti kapcsolatom nem volt, azóta sem. Mára egyetlen asszony kivételével mindenkit elvesztettem! De ez az asszony is úgy maradt meg, hogy édesanyja a pszichiátrián halt meg fiatalon. Az említett asszony kicsi gyerekkorom óta ismert.

A környezetemben élők, mindegy kik, mik, három szó közül választva vagy mindegyiket alkalmazva, ebbe a betegségtípusba tartozó betegeket, így engem is, hülye, bolond, gyagya szavakkal bélyegzik meg. Ez a bélyegzettség általánosítható és átültethető az egész társadalomra. Ezért jobb titkolni, takargatni, letagadni a pszichiátriai betegség bármely fajtájába tartozó betegnek betegségét, különben a kirekesztettség, kiközösítés fenyegeti, vagy gúny céltáblájává válhatnak, akár munkahely, család vagy baráti kör esetéről van szó. (Ugyanígy vannak az AIDS-es, HIV pozitív betegek is! Őket nem foglalkoztatják munkahelyen, ha kitudódik betegségük.)

Egyébként is elmondható a mai kor társadalmában élőkre az elidegenedés, elmagányosodás. Népesebb családban élő személy is érezheti magát magányosnak. A családtagok nem hallgatják meg, nincs kivel megossza problémáit. Mivel a depresszió egyfajta túlérzékenység, ezt az érzést mi hatványozottan éljük át. De ez nem jelent demenciát vagy érzelmi sivárságot.

Az orvosi várótermekben hol türelmesen, inkább türelmetlenül várakozó betegek beszélgetéseiből kiderül, nem mindegyik szakorvos van tisztában a szükséges gyógyszerek biokémiai hatásaival, a mellékhatásaival egyáltalán nem. Az emberi agy roppant bonyolult teremtmény, melyről a mai orvostudomány szinte semmit nem tud, ezt erős gyógyszerekkel „bombázni” nagy szakértelmet és hozzáértést igényel, felelősséget jelent. A szakorvos és beteg bizalmon alapuló szoros és folyamatosan fenntartott kapcsolata csak keveseknél fedezhető fel vagy igen lassan alakul ki. Akár évekbe is telhet.

A hazai pszichiátriai betegek gyógykezelését és terápiáját nem tartom megfelelőnek. Az orvosok, szinte kivétel nélkül a töménytelen gyógyszerelésre fektetik a hangsúlyt. Nyilván lehet olyan eset, amikor gyógyszerre van szükség. Én eddig 39 fajta pszichiátriai gyógyszert szedtem. Ezek mellékhatásairól ne is beszéljünk, mert siralmas. Pl. depresszió ellen adott szer, depressziót, öngyilkossági késztetést és egyebeket okoz(-hat). A többi, összességében több száz komoly, káros mellékhatást hagyjuk. Mindenki ismeri, aki ilyen készítményt szed. A klinikán voltam olyan beteggel együtt, aki németországi pszichiátriai intézetben kapott gyógyulási lehetőséget. Elmondta, ott más a gyógykezelés, mint nálunk. Kis állatokat gondoznak, növényházban virágokat tartanak, kisebb, egyszerűbb feladatokat kapnak. Könnyített munkájukat szakértő felügyelete mellett végzik. Ehhez szerintem hazánkban empatikus, önzetlen, hozzáértő, finomlelkű és persze intelligens segítőkre, talán önkéntesekre és szakképzett emberekre volna szükség. Akik nem a saját hasznukat lesik és várják, vagy ezzel akarják karrierjüket építeni. Nem profitorientáltak. Ez a jelen egészségügyi színvonalon lehetetlen, még csak változásra, pozitív elmozdulásra sincs esély. (Mivel dolgoznom kell, hogy éljek és megéljek, én nem szedek be minden felírt gyógyszert, különben nem tudnám a munkámat ellátni. Erre az esetre kiváló budapesti orvosom azt mondta, én ismerem magamat legjobban, tudom mikor, milyen szerhez kell nyúlnom, de a szakorvos felügyelete mellett. Vagyis mindenki a saját maga legjobb orvosa.) Így is memória panaszaim vannak és súlyos alvászavaros lettem a gyógyszerektől. Memória panaszom enyhítésére nyelvet tanulok, igyekszem sokat olvasni, de szeretek barkácsolni, zenét hallgatni, néha zongorázni, bár érdeklődési köröm az évek során változott és szűkült is valamelyest.

Napjaimat, heteimet megtervezem, nem folyhat szét a nap. Célul tűzöm ki a feladatok elvégzését, de egyik kollégám szavaival élve „aszketikus életemet” igyekszem megtartani. Mi is ez? Korán fekvés és kelés, minden nap ugyanabban az időben étkezés és a nap valamelyik szakára időzített ügyek intézése, házi teendők, mosás, főzés, vásárlás, takarítás, stb. Városban élek, a városnak van egy előre húzó ereje, ezért város és nem ingerszegény környezet. Továbbá a munkám megköveteli a rendszeres test karbantartását, tisztítását, kondícióban tartását sétákkal, gyaloglással, a ruházat, öltözék egyszerűségét, de rendezettségét. Fontosnak tartom még a világgal, a környezetemmel lépést tartani, a változással, ami nem fejlődést jelent. Továbbá elegendő szabad levegőn létet, mozgást, változatos, vitamin – és rostdús étrendet, a szezonális zöldség, gyümölcs, ásványi anyagokban gazdag aszalványok fogyasztását.

A kórházi kezelésekről nem írtam eddig. A kórházi, pszichiátriai osztályok is, mint a többi osztály zsúfolásig teltek folyamatosan, némelyik kórterembe még pótágyakat is tesznek be, ha befér. Ez a túlzsúfoltság szerintem zavaró és rontja a javulási, gyógyulási mutatókat. Mindegyik kórházban találkoztam jó, rendes és helyzete magaslatán álló, türelmetlen, goromba, ingerült, durva, modortalan, nyílván nem oda való ápolóval. Nem mindenki érzi elhivatottságnak betegápolási szakmáját. Általában az idősebb, tapasztaltabb, régebb óta az osztályon dolgozó ápolókat kedvelem. Sajnos ez utóbbiból egyre kevesebb van. Minden magyar munkahelyen, a pszichiátriákon is kezdőket, fiatalokat alkalmaznak, akiknek a minél több fizetés a döntő, nem az elvégzendő munka minősége. A kórházi kezeléseket nehezen viselem, szatyornyi könyvvel vonulok be a kórterembe, ha tehetem, olvasok vagy beszélgetek betegtársaimmal, elég, csak ha hallgatok, ők elmondják problémáikat, gondjaikat, ezzel is könnyítve magukon. Így kölcsönösen tapasztalatokat szerzünk. Néha a sok gyógyszer miatt, nem mindenre emlékszem vissza utólag. Kis város ez, mindenki, mindenkit ismer, hogy nehezebb legyen engem azonosítani, két nevet használok.

Szégyellem betegségemet és azokat a stigmákat, amiket rám ragasztottak a szövevényes betegség kapcsán, ezért teszek így, kis fortélyhoz folyamodom. Eddig sikerrel, nem kellett magyarázkodnom miért, hol voltam. (Kórház.) Sajnos munkatársaim, szűkebb családom nem tolerálja betegségemet, de ehhez hozzájárul az egyéni problémám is, miszerint egyébként is nehéz természet vagyok. De a világ attól is színes, hogy nem vagyunk egyformák. Már megszoktam, hogy 47 évesen egyedül maradtam. Egyszer, néhány hónappal ezelőtt, ezt panaszoltam idősödő anyámnak, aki azt mondta: „… akkor maradnak a téged körülvevő tárgyak”. Igaz nem személyek, nem reagálnak megnyilvánulásomra, de így lett. Velem vannak a gyerekkori tárgyaim. Ezek könyvek, játékok, régiségek, kisebb, nagyobb tárgyak, gyűjtemények. Ha rájuk nézek, eszembe jutnak a hozzájuk fűződő emlékek. Határozottan hiszek abban, mert életem ezt igazolta, mindenki születésekor kap egy pályát, amit élete során végigfut. Erről a pályáról letérni nem tud senki.

Ahogy József Attila írta:

"Ki vagyunk osztva. Megvan helyzetünk.
Mit tehetnénk a szabály ellenében?!
Mint mozdulatlan csillagok az égen,
Változhatatlan rajzunk, jellemünk."


Én is így indultam. Mindig is különc és különleges voltam. Nem fogadtam el azokat a dolgokat, amiket készen kaptam. Nekem más vagy több kellett. De nem hibáztatok senkit, ahova elértem, vagy amit az élet nekem adott.

Oidipusz írta:

"Az vagyok, aki vagyok, miért féljek hát felfedezni önmagam?"

Azok az emberek, akik előtt dolgozom és ismernek, - valahonnan, de nem tőlem tudnak féltett titkaimról – nem kedvelnek. Ők is megbélyegeztek. De tőlem telhetően belőlem a maximumot préselem ki és nyújtom át. Ezért ha nem egy hullámhosszon vagyunk, úgy érzem nemcsak az én hibám. Képesnek érzem magam a változásra és a változtatásra. Küzdök, néha küszködve és képzem magam, ahogyan tudom. Míg sikerül tartom magam, ehhez kell a munka, hogy pénzt is keressek, amivel nemcsak szükségleteimet, hanem kedvteléseimet is részben fedezni tudom. És kell az elfoglaltság, a feladatok, célok, kitűzött, bejáratandó utak.

Visszatérve a témára, nem lehetne feltétlen velejárója a pszichiátriai betegeknek a társadalom perifériájára szorulni. De nagy általánosságban így van. Minden ember életében lehetnek depressziós életszakaszok. Ha ebből nyom nélkül meggyógyul vagy kikerül, nem depresszióról volt szó. Esetleg válságba, kátyúba jutott az élete. Ilyenkor kell azonnal a külső segítség, a betegség pontos, gyors felismerése, párosuljon hathatós szakértelemmel. Ezt nem mindegyik pszichiáter szakorvos tudja elérni. Néhányan gyorsan, erős gyógyszerekkel kezdenek, és nyugodt lelkiismerettel elteszik a pénzt, melyért szerintük megdolgoztak. Ehhez a betegséghez empátiával, érzékkel, emberséggel kell közeledni. Ezekhez nem kell pénz! Ahogy egyik hajdani előadónk mondta: "A méhésznek méhhé kell lennie, hogy ismerje a méhei problémáit." De erre eldurvult világunkban egyre kevesebben képesek! Ez egy alattomos betegség, a legelképzelhetetlenebb és legváratlanabb életszakaszban lepi meg, akár hirtelen is az embert. Egyik tünete a közömbösség, érdektelenség, ezeken kell(-ene) átsegíteni, mintegy a völgyhídon átkísérni karonfogva, óvatosan a betegeket. Csak előre nézve, a híd túlsó pontját szem előtt tartva. Ehhez hiányolom a segítséget és túlzásnak tartom a romboló gyógyszereket, melyekről nálam is bebizonyosodott, többet ártanak, mint használnak. Mégis mi lehetne a megoldás? Erre nézve nem látok hatékony gyógymódot én sem hosszútávra. A jelenlegi kezelő orvosom az utazást javasolja, programokat, természetjárást, emberek közelségét… Igaza van? Aki tudja és akarja, kövesse a tanácsot, próbálja ki hátha jobb lesz!

2011. január

"egy beteg"

--------

Tisztelt Romics Tanár Úr!

Hamvas Tanár Urat többször kerestem fel vizeletfolyásommal. Részemre sem betétet, sem pelenkát nem javasolt, hanem a következõket üvöltötte a képembe: -Igyon kevesebb folyadékot! -Nincs pelenka! -Szedjen kevesebb gyógyszert! -Meg lehetne önt operálni, de mivel rokkantnyugdíjas és emiatt nincs rá pénze, ilyen lehetõség nincs! A majdnem tíz éven át tartó vizeletfolyásomról kiderült, hogy egy sima Klebsiella pneumoniae volt jelen a vizeletemben, immáron tíz az ötödiken mennyiségben, melyet két levél Cyprofloxacin Pharma 500-as antibiotikummal sikerült orvosolni. Az addig kedvezményesen kapott pelenkák ill. betétek is teljesen fölöslegesek voltak, csak az OEP amúgy is hatalmas kiadásait csökkentették volna. Mennyivel olcsóbb lett volna a fenti terápia. A vizsgálat során a Tanár Úrnak lett volna lehetõsége steril vizeletet nyerni és esetleg kitenyésztetni(?). Mérhetetlenül föl vagyok háborodva azon, hogy egy ilyen kitûnõ Tanár Úr, mint amilyen a Hamvas Professzor Úr így bánik el, az amúgyis a társadalomból kirekesztett, elesett, stigmájukat kényszerûségbõl viselõ pszichiátriai betegekkel.

Egy elkeseredett és felháborodott pszichiátriai beteg, akinek ilyen módon majdnem tíz aktív évet lopott el az életébõl a mai modern magyar orvostudomány

--------

Ezennel szeretném Önt tájékoztatni Dr.Pavlov Alexander pszichiáter mûködésérõl. A Doktor Úr egyetlen betegét sem fogadja arra való hivatkozással, hogy nagyon elfoglalt. Kizárólag a kezelõben hajlandó érintkezni a betegekkel. Megnyilvánulásai a következõk: Fogyjon le! Ne igyon! Autogrammot osztogat a receptekre. A többi pszichiáter gondozó doktorok agyon vannak hajtszolva, erejükön felül nyújtanak tényleges pszichoterápiát. A Pavlov dr.-hoz területileg tartozó betegek mérhetetlenül el vannak keseredve, mert más megoldásuk nincs, minthogy a fenti elbánásban részesüljenek, és hát sajnos meg kell jegyeznem, hogy nemigen szívlelik õt (hogy enyhén fejezzem ki magamat). Szerintem nagyobb terápiás értékkel bírna, ha a dr. urat kiültetnék a váróba egy üvegkalitkába, s ott a betegek gyönyörködhetnének szépségében, meg abban, hogy milyen ügyesen kezeli a számítógépét és a mobiltelefonjait.

--------

Az alábbi linken olvasható egy beteg levele, aki elküldte hozzánk véleményét: levél

--------

Tisztelt Radó Iván Úr!

Én fulladással kerültem be a pszichiátriára, ahol olyan hormonális injekciót kaptam, mely után nem is tudtam magamról egyáltalán, még tisztálkodni sem tudtam, az akkor 18 éves lányom járt be füröszteni engem. Ügyemet kivizsgálni nem akarták, amikor kértem kivizsgálását, kizáró godnokság alá helyeztek, s egyre súlyosabbá vált helyzetem, már még erõsebb hormonális gyógyszereket szedettek velem, beszélni, énekelni többé nem tudtam, az utcán vezetni kellett - még parkinsón és epilepszia gyógyszereket is szedettek velem. Harminc kilót híztam, rengeteg betegséget szedtem össze, az egészségügy miatt az életem teljesen tönkrement, s azóta eltelt rengeteg idõ - már kivizsgálásra soha nem kerülhet sor -. Gyerekeim 32 és 33 évesek lettek, kórházba kerülésem miatt nem tanulhattak tovább egyetemen, mivel az egészségügy engem nem százalékolt le egészen a kizáró gondnokságig, vagyis 2001-ig, így most ötvenötezer forintom van, ami a rezsiköltségre elég, ennivalóra és egyébre nem, rá vagyok utalva az azóta kétgyermekessé vált nagyobbik lányom segítségére. Ügyeimet én intéztem mindig, bevásárlásaimmal együtt, bár nagyon sok betegséggel, nehezen.

Azt írta Ön a levelében, hogy a kizáró gondnokság megszünik. Vártam valamilyen változásra, de sehonnan nem kapott a lányom papírt arról, hogy bármiféle változás történt volna. Nekem még átutalási betétszámlám sem lehet, a kevés pénzemet a lányom nevére utalják, lakásomat erkélyesre elcserélni nem tudom, mert nem rendelkezem vele.

Már most késõ kivizsgálni, hogyan is kerültem a pszichiátria kezébe, az életem tönkrement, olyan gyógyszereket is kaptam, melyek fiatalon klimaxot hoztak létre. Mûvészettel, énekeléssel foglalkoztam, mindennek vége lett, iszonyatos állapotba kerültem.

Kérem, legyen olyan szíves válaszolni, kérhetem-e visszamenõleg azóta a rokkantságit azóta, amióta elõször beszállítottak a pszichiátriára, hogy ne nyomorban éljek és hogy mikortól várható a kizáró gondnokság megszünése.

Nagyon köszönöm szíves válaszát:

--------

Elsõ találkozásom a pszichiátriával

1986. február 6-án érkeztem haza egy nagyon rosszul sikerült másfél éves illegális külföldi tartózkodásból.

Anyám viszontlátása (amitõl elõre ISZONYODTAM), a rám váró rendõrségi herce-hurcák nagyon rosszul hatottak rám. Valahogy elkezdtem bolyongani, nem tudtam merre menjek, éjjel is valamerre csatangoltam, csak, hogy anyámat ne kelljen látnom, hallgatnom. 28-29 éves koromra képes volt a képembe vágni, hogy én MEGSZÖKTEM külföldre az élettársammal. Hát tényleg, elõle szökni kellett. A másik meg az, hogy nyíltan megmondtam neki, eddig is és ezentúl is tartani akarom a kapcsolatot az apámmal. Egyébként állandóan leselkedett utánam, túrkált a holmijaimban.

Beindult a menekülés. Azt persze én nem tudtam, hogy annyira üldöz, hogy elõle a pszichózisba fogok menekülni.

1996. április 30-án vitt el hazulról a mentõ délpestre, a Balassa akkor oda volt kihelyezve. Kaptam valami vénás injekciót. Attól aludtam reggelig. Azt sem tudtam, hogy pszichiátrián vagyok. Reggel mondtam, hogy szeretnék hazamenni, azt felelték, várjam meg az orvost. Nekem erre nem volt türelmem. A kórházból ki, egész nap bolyongás, estére újra a pszichiátria.

És ez így ment egy hónapon keresztül. Akin valamilyen kórházi kacabajkát véltem felfedezni, azonnal megkérdeztem, miért vagyok itt. Válaszul kaptam vagy egy injekciót a seggembe, vagy egy marék gyógyszert. Az ápolónõ egyszer nagyon megjárta. Meg akart gyõzõdni arról, hogy vajon lenyeltem-e a maréknyit, én betettem a nyelvem alá, aztán az egészet vissza a képébe.

Egyszer csak átköltöztettek az emelet másik szárnyába, ott aztán úgy elbántak velem, hogy tényleg nem tudtam magamról.

Volt egy nagyon szép ciklámenszínû, féllábszárig érõ kardigánom. Egyszer arra ébredek, hogy beletrotyiztam. Kimosakodtam magam halálos megdöbbenéssel, aztán vissza a teljes tudati megsemmisülésbe. (Egy betegtõl tudtam meg utólag, hogy megsokkoltak. Ezt a tényt még a zárójelentésembe se írták bele).

Egy másik alkalommal éjjel átmentem a nõvérszobába, mely az intenzív szobára nyílt. A férfi nõvér elkapott, legnemesebbik szervét a kezembe nyomta és azt mondta, ez kell neked, nem gyógyszer.

Hatalmas felszereléssel érkeztem az intenzív osztályra. Lassanként arra eszméltem, hogy mindenem eltûnt: neszesszer, ékszer, karóra, a szép hosszú kardigánom, de még a pizsamanadrágom is (ezt hogyan)?

Apámnak panaszkodtam, hogy az órám is eltûnt. Az volt a legkedvesebb darabom. Apám joviálisan mosolygott, hogy majd a nõvérek visszaadják. Kérdeztem a nõvért, erre rám förmedt: Mit képzel, nem tudta, hogy ez pszichiátria, ide nem lehet semmit behozni. (Hát honnan tudtam volna)? Apám meg csak tovább mosolygott joviálisan, lankadatlan optimizmussal, hogy majd meglesz, hiába gyõzködtem, hogy megloptak.

Történt velem itt egy nagyon különös eset is. Úgy mondom el, ahogy késõbb rekonstruálni tudtam.

Anyám, aki engem egyáltalán nem látogatott, minden nap fél napokat töltött azzal, hogy orvosokat hajkurásszon (jó messze volt tõlünk délpest), hogy kígyót-békát köpdössön rám. Elõször ott az intenzíven látogatott meg. Én erre nem emlékszem. Állítólag az ágyam szélére ült és azt mondta, hogy ha ezt így folytatom tovább, akkor közveszélyes munkakerülõnek fognak nyilvánítani és irány a dutyi. Nekem több se kellett. Valahogy felöltöztem, s aznap bejártam egész Budapestet munkáért. Este persze nem akartam visszamenni a kórházba. Haza akartam menni az anyámhoz, aki nem engedett be. Jött a szomszéd fiú. Azt õrjöngte, hogy fél tõlem, mert tök részeg vagyok. Szegény fiú hiába gyõzködte az ellenkezõjérõl. Jó késõ este be akartam mászni a kapun, akkor lefejtette az ujjaimat a rácsról. Éjjel a szomszédok találtak meg az utcán arccal a porban, bealtatva. Kihívták a mentõt, aki a Korányiba vitt gyomormosásra. Reggel feleszméltem. Nem értettem, mi történt.

Aztán ki tudja, hogy s mint, megint délpest.

Több mint egy hónap múlva egy óra hosszat beszélgetett velem egy pszichiáter, akit se az elõtt, se azóta nem láttam. Lényeg a lényeg, attól fogva nem szöktem meg.

A WC irtózatos volt, a zuhanyozó pláne. A két zuhanyozót egy sárga nylon függöny választotta el. Egyszer bemegyek, s a szomszédból valami fura hang jött. Átlestem a függönyön, hát egy férfi, zuhanyozás elõtt, után vagy helyett éppen ott könnyített magán. Na többet zuhanyozni sem zuhanyoztam.

Egyszer jött egy nagyon csinos, magas doki egy lappal, hogy írjam le az Anyám tyúkját. Hát valami nagyon különös förmedvény jött ki a kezem alól. Utána minden nap anyámtyúkjáztunk Késõbb derült ki, annyira begyógyszereztek, hogy mind a két kezem könyékig lebénult.

Iszonyatos lelkiállapotban voltam. Reggel valamikor felébredtem, a valami iszonyatosan hosszú folyosón járkáltam fel és alá. Nyolc órakor reggeli. Utána folyamatosan ugyanezt tettem délig, mereven lesve a faliórát, majd ugyanígy este hatig, a vacsoráig.

Állandóan haza akartam menni. Kérdezték, mit akarok otthon csinálni. Mondtam, hogy gyomlálni. Tényleg ezt szerettem volna csinálni.

Nem engedtek haza.

Egy hétvégére elvitt anyám adaptációra. Utána úgy gondolták az orvosok, hogy még rosszabbul lettem. Hát igen. A látvány.

Végig senki nem mondta meg, hogy miért vagyok ott. Azon az egy szál orvoson kívül soha senki egy árva szót nem beszélt velem.

9 hét múlva zárójelentés, minden egyéb nélkül elbocsátottak azzal, hogy ekkor meg ekkor kontroll, meg hogy ebbe a helyzetbe én kergettem bele magam, úgy kell nekem.

Valamikor még abban az évben õsszel kaptam egy táviratot a területi ideggondozóból, hogy azonnal jelenjek meg.

Ott kikérdeztek, kaptam végre zárójelentést, aztán a nagy nulla. Nagyon sokáig azt sem tudtam mi a bajom, mi történt velem.

Évekkel késõbb, az addigra már igen vaskos dossziémból kikandikált egy lap. Az orvost elhívták, kihúztam, hogy megnézzem mi az. Egy orvosi igazolás állt rajta délpestrõl. Az állt rajta, hogy én nem vagyok arra alkalmas tudatállapotban, hogy a tárgyaláson megjelenjek.

Rögtön mindent megértettem. Anyám, aki a befogadó nyilatkozatot adta, hogy egyáltalán újra hazatelepüljek, feljelentett, hogy hatóságilag tegyenek ki engem a lakásából.

Igazán szeretõ anya volt. Se munkahely, se egészség, se lakás.

Egyébként csak úgy az anyámról: Fogantatásomtól serdülõkoromig nulla a nulladikonnak tekintett. Utána harmincegy éves koromig nõstényvetélytársnak. Miután ebbe beleõrültem, akkor meg kifejezetten a férjeként akart bánni velem. Szegény, valószínûleg kezeletlen paranoiás elmebeteg volt. Sehogyan sem fért a fejébe, hogy én ezt a szereposztást nem bírom, én egy szeretõ, megértõ, befogadó édesanyára vágytam, aki felkészít az élet nagy utazására, aztán elenged önállóan élni.

2010.05.05.

--------

A Székesfehérvári Pszichiátriai Intézet Zárt osztályán .... õszén kb. két hónapig voltam bent, mint bipoláris beteg akut állapotban. Ez a férjem bemondása alapján lett feljegyezve, valójában skizoaffektív zavaros beteg vagyok. Sajnos elveszítettem az orvosomat (magán prakszisba ment), és kb. egy hónapig nem volt elég a gyógyszerem. Férjemmel összetûzéseim voltak a nyár folyamán, és el akartam válni tõle. Erre õ bevitetett a rosszhírû zárt osztályra (hiába mondtam neki, hogy egy rossz megoldásban gondolkodik) ehelyett hogy például egy megbízható pszichiátert keresett volna nekem.

A zárt osztályon általános gyakorlat volt a kikötés, ritka pelenkaváltás. Továbbá a betegeknek felfekvési gondjai voltak.

Kb. két hét rutinja során este 10-kor mindíg megkaptam a napi utolsó cigarettámat. De a nevezetes napon (dátumot nem tudok) az éjszakai nõvérek egyike ezt megtagadta tõlem (nem voltam erõszakos). Én vártam a kezelõnél, a másik nõvérre. Õ azt mondta, hogy akkor kapom meg a cigarettát, ha beveszek egy Tegretol 200 -at. Én beleegyeztem, megkaptam a gyógyszert, és kértem a cigarettát. Ekkor a két erõs testalkatú növér megfogott, egyik jobbról, a másik balról. Betoltak a kórterembe, beállítottak két idegen ágy közé, és elkezdtek ütni. Én védekeztem, amíg bírtam, de a végén összeestem. Ekkor pillanatok alatt négy férfi jött segíteni a nõvéreknek. A megfigyelõbe vittek, és a négy férfi nagyon erõsen kikötötte a kezemet és a lábamat az ágy végéhez. (Azóta is gondom van a boka illetve csukló izületeimmel.) Frusztrálságomban szidalmaztam a nõvéreket, többek között kápónak neveztem õket a drasztikus eljárás miatt. Kb. egy óra múlva kaptam egy injekciót, amitõl azonnal elhallgattam, és álomba zuhantam. Pár óra múlva éreztem, hogy pisilnem kell, így szólítottam az ügyeletes nõvéreket. Senki nem reagált. Így jobb megoldás nem lévén, bepisiltem a matracba. Reggel oldoztak ki, alig bírtam lábra állni.

A szobában ébren lévõ lányt megkértem, hogy tanúskodjon nekem a verésrõl, amikor vizit lesz. Sajnos letagadta, hogy látott volna valamit, pedig akkor ment ki a WC-re, amikor elkezdtek ütni a nõvérek.

Másnap családtagjaimnak elmondtam, hogy jártam. Mutattam a foltjaimat, de sajnos a hugom elbagatelizálta az ügyet, mondván, hogy nem is olyan kékek a foltjaim. Férjemnek is beszámoltam az abúzusról, de semmit sem tett. Még csak megjegyzése sem volt.

Megdöbbentõnek tartom a mai napig is, hogy a zártosztály dolgozói közül néhányan úgy gondolják, hogy büntetlenül bánthatják a betegeket. És sajnos igazuk van. A családnak az a kényelmes, ha a beteg bent van a zártosztályon, történjen, ami történik. A betegtársak jogos félelmükben nem vállalják a tanúskodást. A család pedig kényelmének megõrzése érdekében nem szól.

Nagyon méltánytalannak tartom a pszichiátriai beteg kiszolgáltatottságát, a megverésüket, a szobatiszta idõs emberek bepelenkázását, a több hétig egy pozicíóban tartott betegeket, és a mindenhonnan felénk áradó közönyt.

Szerencsére a nyílt osztályon lelkiismeretes személyzet dolgozik, és visszaélést ott nem tapasztaltam.

Amit ....-ban tapasztaltam a zárt osztályon, az az 1998-ban tapasztaltakat is felülmúlta.

Attól tartok, hogy nem egyedi esetrõl van szó. A zártosztályi beteg még a családtól sem kap támogatást.

2010. február 23.

-----

2001 októberében bekerültem a Balassa utcai Pchichiátriai Klinikára. Attól fogva egyre súlyosbodó vizeletfolyásom volt. Amikor decemberben kiengedtek, elmentem a háziorvosomhoz a Hungária krt. 12-be, aki inkontinenciámra betéteket és pelenkákat írt fel SZTK-alapon. Azt nem vizsgáltatta ki, hogy mitõl van a vizeletfolyásom. Késõbb az Auróra utcai szakrendelõben kellett félévente az urológián a betéteket engedélyeztetni. Az urológus szakorvos szó nélkül javasolta a betéteket. 2005 májusában ismét bekerültem a Pchichiátriai Klinikára, ahonnan elküldtek a Nõgyógyászati Klinika kismamatorna szakrendelésére. A Nõgyógyászprofesszor megkatéterezett, majd desztillált vízzel feltöltötte a hólyagomat, és fejjel lefelé fordította vizsgáló széket. Fél órán keresztül kérdezgette, hogy kell-e vizelnem. Nem kellett. Erre betanított egy intímtornam gyakorlatra. A gyakorlatot teljesen eredménytelenül fél évig folytattam 2006 januárjától olyan egészségügyi rendelet lépett be, hogy már csak az Urológiai Klinika Urodnynamikai Ambulanciája engedélyezhette a pelenkákat. 2006. április 1-ére kaptam idõpontot egy nagynevû urológus professzorhoz, aki operátor is, meg a SOTE-n is tanít. Belevizeltettek egy lavorba, utána megkatétereztek, majd rákötötték a hólyagomat egy számítógépre. Bonyolult ábrák jöttek ki a masinából. Ezek után eme neves professzor azt mondta, hogy ezentúl ne igyak annyit. Azt is mondta, beszéljem meg a pszichiáteremmel, hogy ezentúl kevesebb gyógyszert adjon. (Ettõl a pszichiáterem megtépte magát, mert azt mondta, hogy õ a minimális dózis adja.) A harmadik dolog, amit a professzor mondott, hogy meg lehetne ugyan operálni, de mivel rokkant nyugdíjas vagyok, ezért nekem úgysincs pénzem, így nem operál meg. A negyedik dolgot már állva, spriccelõ nyállal vágta a képembe. Nekem többé nincs pelenka. (Szerencsére a Máltai Szeretetszolgálattal jó kapcsolatban vagyok, így éveken keresztül õk szerezték be nekem adományokból a pelentákat. 2008-ban ismét felkerestem a háziorvosomat az inkontinenciámmal, aki az Auróra utcai szakrendelõ nõgyógyászatára utalt. A nõgyógyász szakorvos elkezdett velem üvölteni tíz percen keresztül, hogy, idézem: "Minden ló*****al a nõgyógyászhoz utalják a beteget." Utána hajlandó volt megvizsgálni. A diagnózisa szûk vagina volt. Ezek után adott beutalót a 7. emeleti Urológiára. Sajnos mély depresszióm miatt csak 2009 februárjában tudtam felkeresni a szakrendelést. Az ügyeletes urológus megultrahangozott és nem értette, miért kellett volna engem megoperálni, hiszen mindenem a helyén van. Utána vizelettenyésztést rendelt el. A vizelettenyésztés folyamata közben találkoztam féltestvéremmel, aki Székesfehérvár egyik elismert háziorvosa. Elújságoltam neki, mi a helyzet, mire legyintett és azt mondta, ez a vizsgálat teljesen fölösleges volt, mivel nekem úgyis a pszichiátriai gyógyszerektõl folyik a vizeletem. Õ már csak tudja, hiszen pszichiáter szakorvos. A vizelettenyésztés 10 ötödiken mennyiségben mennyiségbe talált Klepsiella pneominiaet a vizeletemben. Egy levél Ciprofloxacin 500 Ratiopharm-ot kaptam rá, én meg szereztem még egy levéllel, mert 7 év után ennyit találtam indokoltnak. A gyógyszer valóban használt, de csak 2009 júniusáig, amikor többéves tüneteim ismét jelentkeztek. Az urológus szakorvos azt mondta ekkor, hogy ez egy nagyon makacs fertõzés, ezért egy levél antibiotikumot írt fel, majd megkért, hogy utána jelentkezzem kontrolon. Az egy levél gyógyszer nem sokat használt. Amikor ezt a kontrolvizsgálat alapján közöltem vele, azt mondta, hogy szedjek antidepresszánst, õ meg felír nekem egy vizeletinger csökkentõ gyógyszert. Nagy kínkeservvel sikerült kisírnom egy vizelettenyésztést.

Intimtorna, operáció egy sima hólyaghurutra? Nyolcéves szenvedés, megaláztatás, négy elrohasztott ágy, húgyszag.

Felháborítónak tartom a mai magyar társadalom, és fõként a mai magyar orvostársadalom pszichiátriai betegekkel táplált elõítéleteit.

Jogsegély
igényléshez
kattintson ide!
Írja meg
a kérdéseit
fórumunkban!
Friss hírek:

2017. november 16.
A média és a stigmahatás

2017. október 19.
A PÉF előadáson vett részt

2017. október 10 - 11.
World Mental Health Day

2017. október 04.
IFKKOT Albizottságának alakuló ülése

2017. július 05.
A PÉF előadása
Valid XHTML 1.0 Transitional © Copyright   Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum   1999-2016.